Évek óta van egy álmom. Hogy távol éljek a várostól, lehetőleg egy parasztházban, valahol nagyon közel a természethez. Ahol van mit saját kezűleg felújítani. Akárcsak magamat, úgy egy házat is képes lennék most újjáépíteni azt hiszem. Ahol van egy kis garázs vagy műhely a ház mellett, ahol lehet porolni, festeni, koszolni. Ahol van egy árnyas fa, ahová ki lehet ülni a szeretteimmel egy limonádéra nyáron. És ahol télen tél van, és ahol VAN HÓ.

Tavasszal születtem, úgyhogy nem igazán vagyok az a tipikus "téli lány". Sosem voltam síelni, sem snowboardozni, és a hideg kiráz a gondolattól, hogy én egész nap jól beöltözve a jéghidegben csúszkáljak. Legfeljebb egy jó kis pattogó kályhás, forraltborszagú hütte gondolata tud felvillanyozni, ha a téli sportokra gondolok. De arra igenis vágyom, hogy érezzem a természetet. Most épp gyönyörű nagy pelyhekben esik a hó itt Budapesten, mégis amikor kinézek az ablakon, elszomorodom. Mert lehull a betonra, és egyből el is olvad. Latyak és latyak és latyak. Jó lenne kifutni a fiammal, és belehuppanni. Biztos felvonszolhatnánk magunkat a Normafára, vagy egyéb fancy helyekre a város környékén. De kösz nem.

Még a gyermektelen időkben egyszer az Őrségben romantikáztunk a férjemmel. Egy házban, ahol fát kellett aprítani, hogy befűthessünk, és egy fa munkapulton gyúrhattam a tésztát a töki pomposhoz. Március volt, és hatalmas hóesés kerekedett. Nekünk persze még kocsink se volt, szóval többszörösen elszigetelve éreztük magunkat. Nagyon megijedtem. Lépni alig tudtunk a szembeszéltől, és a házon belül sem voltak "konstans jó" viszonyok. Nekünk távfűtéshez szokott városi embernek meglehetősen kellemetlen volt, hogy éjszaka egyre hűvösebb a lakás, reggel odafagyok a wc deszkához, és még 3G sincs... :)) De valahányszor visszagondolok, életem egyik meghatározó élményeként tartom számon. Eszméletlenül jó volt érezni azt az energiát, amivel zúdul az égből a hó, és mi engedelmeskedve valami magasabb erőnek, inkább visszahúzódunk, és megvárjuk míg lehiggad.

Nos ebből az álmomból eddig annyit sikerült megvalósítani, hogy kiköltöztünk a kertvárosba (egy panelbe). :) De azt hiszem, a gyomrom sosem csal, és iszunk mi még egyszer limonádét abban a bizonyos kertben.

Híreim vannak. Két napja festek. :)

Ez az egész úgy kezdődött, hogy (nem) kicsit megzuhantam az elmúlt kettő egész itthon töltött év alatt. Ennek nagy része várandóssággal, majd babázással telt, ezért mellőztem mindenféle önismereti munkát ebben az időszakban. Korábban volt minden a kineziológustól a pszichodrámán át az asztrológusig, ja és a coaching, meg a tarotvető jósnő, a craniosacralis terápiáról nem is beszélve. De valahogy anyaként úgy éreztem, nem bolygatnám a lelkemet, elég volt a hormonok okozta hiperérzékenység, és próbáltam csak a gyermekre figyelni. Na ennek meg is lett az eredménye (lásd 3. mondat fent), de ettől még nem érzem úgy, hogy másként csinálnám. Most viszont végre el tudok szabadulni már (11 hónapos lett a drágám) néhány órácskákra, így jutottam el a Theta healing-hez. Valószínűleg nem csak a módszer nagyszerűségének köszönhetően, de már 3 alkalom után is fantasztikus változásokat érzek. Azért írom, hogy nem csak a módszernek köszönhető, mert szerintem az is számít, hogy én már tettre kész állapotban csinálom ezt az egészet, nem harapófogóval kell kihúzni belőlem a félelmeimet (mint mondjuk 4-5 évvel ezelőtt), amelyekkel szembenézek olykor. Akarom a változást, és hiszem is, hogy egy kis segítséggel mindig sikerül a jobb közérzetet elérni. 

A tanítás óta céltalan lettem, hiszen mindent arra a lapra tettem fel, de nem szerettem közgázt tanítani. Így utólag logikus, hiszen a közgáz mindig is az apám álma volt, nem az enyém. Most ráéreztem, hogy valamilyen alkotói tevékenységgel kellene foglalkoznom. Egyelőre nincs konkrét célom, de a terápiás "házim", hogy próbáljak ki új dolgokat, amit eddig még sosem. Csak úgy, tét és elvárások nélkül. Így szombaton gyorsan beneveztem egy "mini" festő tanfolyamra (3 órás), ahol akvarellel dolgoztunk. És jelentem, imádok festeni. Őstehetségem nem derült ki ugyan, de kikapcsol és feltölt. Tegnap már újra le is festettem, amit "órán" csináltunk, és látom a fejlődést. A festés eddig úgy élt a fejemben, mint valami, amihez vagy van tehetséged, vagy nincs. De igazából ez is csak olyasmi, amit kellő gyakorlással fejleszteni lehet. Hihetetlen. :)

A kedélyállapotom mostanában meglehetősen romló tendenciát mutat. Mondhatni kezdem magam úgy érezni, mint Elizabeth Gilbert az Ízek, imák, szerelmek c. történet legelején. Hat és fél év párkapcsolat, három év házasság, két év lakástulajdonosság és közel egy év babázás után hétről hétre azon kapom magam, hogy egyre gyakrabban számomra egyelőre ismeretlen okokból bőgök a fürdőszoba padlóján. Vagyis Elizabeth bőgött a fürdőszoba padlóján azt hiszem, a mi kis panelfürdőnk annyira nem alkalmas erre a célra. De azért én is tudok teátrálisan kiborulni a konyhában, vagy a vécén ülve, vagy csupán a nappali szőnyegén elfekve. Eleinte csak a gyermek alvásidejében, aztán már akkor is ha ébren van, és ami a legszörnyűbb, hogy újabban éjszaka is. Mondjuk a drága gyermek gondoskodik a kellő számú éjszakai ébredésről, de míg eddig könnyen visszaaludtam a szoptatások közben vagy után, mostanában ez nehezen megy, és kattog az agyam. Ami az anyaság fizikai oldalát illeti, teljesen kimerültem. Egész nap csak adok, adok és adok, és az az állítólagos mágikus mindent feledtető mosoly, amit cserébe kapok, hát valljuk be őszintén, 10 hónap után már nem ér fel egy energiaturmixszal. A párkapcsolatunk is sínylődik szegény, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, hogy a gyerekvállalást követő egy évben még a legstabilabb kapcsolat is válságba kerülhet. Nálunk került is. A korábban is meglévő problémák teljesen felerősödtek. Régről elfeledett önismereti témák jöttek elő újra anyaként: például kiállni magamért, felvállalni konfliktusokat (általában nevelési kérdésekben nagyszülőkkel szemben). Az az igazság, hogy KAPNI szeretnék egy kicsit én is. Mondjuk a férjemtől. Egy szál virágot, vagy egy kávézást hétvégén, vagy... és itt most rengeteg programot fel tudnék sorolni, ami egy ilyen kicsi babával is kivitelezhető. De a férjem rémes szervező, és még rosszabb ajándékozó, ráadásul jelenleg ő is hullafáradt dolgozóférj-itthonmindenbensegítőapa. Ezt a tulajdonságát egyszer már elfogadtam (azt hiszem:-). De most valahogy nem tudom elfogadni. Az én szeretetnyelvem is átalakult az évek során, mára már az ajándékozás lett az. Azt a tanácsot kaptam a "boldogságbennünkvan" okosság nyomán, hogy ne keserítsem az életem azzal, hogy őrá várok, hanem ami boldoggá tenne, azt szervezzem meg magunknak / vegyem meg magamnak. Tényleg ilyen egyszerű és egyben sekélyes lenne az élet? 

Szerintem nem én vagyok az egyetlen, aki észrevettem, hogy napjainkban gondok vannak a nagyszülői szereppel. Én annak idején azt kaptam a szüleimtől útravalónak, hogy egy jobb élet reményében hagyjam el a szülővárosomat, és tanuljak/dolgozzak a fővárosban, mert "ott vannak a lehetőségek". Extrém anyagi gondjaim valóban nem voltak soha, és munkát is gyorsan lehetett találni, amikor kellett. De bevallom, hiányzik a szülővárosom. Hiányoznak a gyökereim. A kisváros, ahol tudom, mi hol van, és ki kicsoda, és minden második ember rám köszön az utcán. A férjemet nem küldték, ő önszántából jött, de ugyanezekkel a motivációkkal. Eddig egész jó életünk volt itt Férjjel, de mióta gyerekünk van, nagyon fárasztó a budapesti lét. A nagyszülők ugyanis távol vannak. Minden hétvégén szinte sírnak a telefonban, hogy mennyire hiányoznak nekik az unokák, mi pedig sírunk egymásnak, hogy mennyire kimerültek vagyunk, és nincs senki, akinek legalább csak 2 órácskára lepasszolhatnánk Zigit. Nem is szórakozni szeretnénk, csak mondjuk orvoshoz menni, vagy esetleg kozmetikushoz, hogy ne legyek legalább két hétig az idei évben jeti szőrös. A másik problémakör, hogy ők még bőszen aktív korúak, dolgoznak. Tehát ha itt is lennének, nem lehetne őket SOS riasztani. Vagyis a nagyikból is csak a rossz rész jut nekünk, ami a következő: havonta egy teljes hétvégén próbálják bepótolni az elvesztegetett időt. Megérkeznek, letarolnak, átgázolnak mindenkin, és (nem túlzok) elrabolják a gyerekemet. Amellett, hogy én etetőgéppé minősülök, mert ők hozzák-viszik, pelenkázzák, büfiztetik, játszanak vele, ringatják, tolják a babakocsiban stb., még az észt is osztják a régi jó dolgokról. Az először elvált, aztán megözvegyült anyósom, aki kifejezetten "Szerelmem"-nek hívja a fiamat, kijelentette, hogy ő csak egyedül viszi el babakocsizni, mert akkor úgy érezheti, hogy "csak az övé". Hát pedig nem csak az övé! Sőt egyáltalán nem az övé. Viszont ezt elég nehéz elmagyarázni egy nagymamának, akinek egyetlen életcélja az elkövetkezendő 30 évre, hogy nagymama legyen. Aztán elmennek, és a gyerek teljesen be van kattanva egy hétig. Nyűgös, nem alszik, mert annyira túl volt ingerelve a hétvégén. 

Az utópisztikus elképzelés a többgenerációs együttélés lenne. De sajnos ebben az életemben, ezzel a rokonsággal, köszönöm, nem kérek belőle.

Azt hiszem, már említettem azt az érzést, ami úrrá lett rajtam nem sokkal a szülés után. A teljes kétségbeesés mellett a "basszus nekem ezt soha senki nem mondta, hogy ilyen durva lesz"-érzésre gondolok. Az első két-három hét bonyodalmain hamar túltettem aztán magam, hiszen senki sem szülőnek született, bele kell jönni. No meg a nagy hormonális zűrzavar, a hatalmas felelősség, és a koszos edények alatt roskadozni is megengedett ilyenkor. De a gyermekem már 3 hónapos, és ilyenkor már bizony nincs mentség semmire - már ami a nagyszülők és az ismik véleményét illeti. Zigikém egyfajta "csodagyerek" bizonyos szempontból: 6 hetes kora óta átalussza az éjszakát, ami pedig a gyarapodást illeti, bőven ráver kortársaira. DE! A gyereknevelés is olyan "a mások" szemében, hogy a pozitívumok eltörpülnek a negatívumok mellett. Tehát a mi esetünkben a fókusz azon van, hogy Zigike nappal nem nagyon tud elaludni (a lakásban, ezen belül is az ágyában), emellett pedig még mindig óránként eszik (vagy legalábbis cicin van).

Nem tudom, mi lehetett az ivóvízben a nyolcvanas években, de akik akkor születtünk, mi mind csodálatos mintababák voltunk. Szüleink elmondása szerint csak ettünk és aludtunk. Szigorúan csak három óránként éheztünk meg, de nem azért, mert rákényszerítettek minket, hanem mi magunk akartuk így. Az éjszakát mindig is átaludtuk. Sosem kellett "altatni" minket, csak beraktak a kiságyba, és voilá... Három hónaposan már megkezdődött a hozzátáplálás, és mennyire jól működött, hiszen "ti soha nem voltatok betegek", továbbá "mindent megettetek". (Későbbre: társaságban mindig tudtunk viselkedni, kitűnően tanultunk, egyetemre mentünk). A jelenleg ötvenes évei körül járó ex-ősanyákat arról lehet felismerni, hogy a babázás mellett még jutott idejük sütni-főzni, mosni, takarítani, sterilizálni, kakis textilpelust sikálni, pedig még az a fránya férj sem segített (inkább a kocsmában osztotta az észt). További jellemzői, hogy gyermekei évtizedeken keresztül csak a hátát ismerték. Anyám a tűzhely előtt áll, anyám a mosogató előtt áll, anyám a fürdőszobában koszos ruhákat válogat, anyám a létra tetején áll, és szedi le a függönyt, anyám nyáron a két hét szabadságát azzal tölti, hogy elhúzza a gáztűzhelyt, és mögötte zsírtalanít. Anyám, akivel egyetlen közös emlékem sincs. Anyám, akit ma már nem is szívesen látok az otthonomban, mégis eljön néha - oldalán alkoholista apámmal - , hogy a lányai és az unokái tökéletlenségéről, és az időjárásról beszélgessünk.

Imádom a fülbevalókat. Azt hiszem, néhány éve kezdődött, amikor rövidre vágattam a hajamat. Éreztem, hogy kell valami, ami felöltözteti az arcomat. Azóta a hajam már megnőtt, de a fülbevaló szeretet megmaradt. Sokat én vettem magamnak, de ajándékba is kaptam bőven. Aranyat rég nem hordok már, csak bizsukat. Valahogy sokkal szabadabbnak érzem őket. Lehet váltogatni a színeket, méreteket és formákat. Tizennyolc évig egy (természetesen szüleimtől kapott) aranyfülbevalót hordtam, de utána kitárult a világ. ;-) Éjszakára mindig kiveszem, viszont az utcára sosem megyek ki nélküle. Olyan ez nekem, mint másnak a smink. De mióta anya (is) lettem, szegény fülem üresen áll. Mivel a nagy, lógós, látványos darabok a kedvenceim, ezért sajnos nem túl praktikus viselet itthonra kisbabával (bár Zigibébi még nincs a mindent megfog és kitép korszakában:).

Megfogadtam, hogy nem leszek "elnyűtt, macinacis anyuka". Ez részben sikerül, mert a terhesség alatt felszedett 23 kilóból már csak 4 ékeskedik rajtam, és amit ki tudok hozni a hétköznapokból,azt megteszem ("szeximacinacis anyuka"). Mégis mikor belenézek a tükörbe, kicsit megkopottnak érzem most magam. Az arcbőrömet megviselte a sok hormoningadozás (kozmetikusról pedig csak álmodozik az ember ilyenkor), a leginkább praktikusan összefogott hajam egy csapásra elkezdett őszülni (érdekes), szemem alatt karikák, és fáradtnak is érzem magam. De nem panaszkodni akarok, csak elmesélni, hogy ez a lehangoltság mégis valami újnak a kezdete. Amikor kinyitom a szekrényemet, már nem ismerősek a ruhadarabok benne. Az elmúlt fél évben hordott kismama ruhák már a múlté, a korábbiakat pedig valahogy nem akarom felvenni. Úgy érzem, nem az én stílusom. Így van ez a fülbevalókkal is. KELL egy új fülbevaló. Egy teljesen új. Ma reggel azzal a gondolattal ébredtem, hogy megkérem egy ékszerkészítő barátnőmet, hogy csináljon nekem egy teljesen egyedit. Az elképzeléseim megfogalmazása közben rájöttem, milyen is a számomra tökéletes fülbevaló. A lényeg, hogy van jelenléte. Érzem, hogy ott van. Nem túl könnyű, de nem is túl nehéz. Simogatja a nyakamat. Ahogy mozgok, hangot ad. Kicsit összerezzen, zizeg, kellemesen megnyugtat. Kíváncsian várom a végeredményt. 

Hűséges Olvasóim! ;-) Jelentem 2013.12.11-én megszületett a kisfiam, Zigi. (Természetesen már nickneve is van, még nemtelen magzat korából maradt rá.:)

Többször nekifutottam eme poszt megírásának. Magamhoz híven megint a negatívumok ecsetelésével, meg a sírás-rívással kezdtem. De aztán aludtam rá egyet, meg belenéztem azokba a kicsi gomb szemekbe, és átgondoltam a dolgokat. Megosztom egy kicsit a saját tapasztalataimat, ami persze nem általánosítható, csak az én megélésem...

Ez az egész terhesség-szülés-anyaság dolog engem leginkább egy igazi hullámvasútra emlékeztet. Felülsz rá, aztán nincs megállás. Bizonyos pillanatokban majd' meghalsz a félelemtől, máskor meg majd' kicsordulsz a boldogságtól. Az érzelmek mintha folyamatosan két végpont között ingadoznának. Hiszen fantasztikus érzés, hogy növekszik egy új élet a pocakomban, de közben a pokolba kívánom az összes nyavalyát (hányinger, derékfájás, vizesedés, plusz húsz kiló cipelése). A szülés pedig fáj. Annyira fáj, hogy szinte nem vagy tudatodnál. Miközben a kitolásnál addig ismeretlen fájdalmak közepette szinte cafatokra szakadok, repedek, hullok, megsemmisülök odalent, és mindenhol csak a vér, meg a bíztató szavak, hogy mindjárt vége, közben arra gondolok, hogy milyen isteni csoda ez, hogy képes vagyok erre, és nem halok bele. Sőt! Két hét után már szinte tökéletesen üldögélek a lassacskán homályba vésző emlékeimmel. És mikor magamhoz ölelhetem Őt, valami nyugtató melegség jár át. Nem szerelem ez, hanem egy mély összetartozás érzése. Hogy mi egyek voltunk kilenc hónapig, és ezt nem felejtjük el soha. S hogy Ő nálam lel nyugalomra ezután is a zajos külvilág elől, s bevallom, én is sokszor őnála. De az első két hétben mégsem volt ez mindig ilyen kerek. Szoptatás úgy is, hogy még nincs tej. Vérző, sebes mellbimbók. Hányszor fel akartam adni, te jó ég!? Patakokban folytak a könnyeim a kórházban. De aztán mégsem adtam fel. Hányszor nem értettem, hogy miért sír, rajtam meg a pánik lett úrrá. Aztán hazahoztuk, de most mit kezdjünk vele? Tényleg szülők lettünk? És most már tényleg nem alhatok végig egy éjszakát sem? Veszekedés még a világ legtürelmesebb férjével is. Mi lesz a testemmel? A méhszájjal, hüvellyel, gáttal, amit jóformán csak a kórházi takarítónő nem látott/vizsgált még...

Az első két hét őrület, amikor vered a fejed falba, hogy miért nem mondta ezt soha senki, hogy ilyen nehéz. Feladnád, visszavinnéd, visszaadnád. Azon tanakodsz, vajon a fészbúkon mosolygó anyatársak képei mögött is meghúzódnak ezek az érzések? Ők is átéltek hasonlót? Vagy csak én vagyok ilyen béna antianya? És akkor ott abban a két hétben iszonyú rossz érzés, hogy ezt nem mered senkitől megkérdezni, nem tudod senkivel megosztani, csak küzdesz a saját démonjaiddal. De aztán beköszönt a tavasz...

Egyszercsak megértettem őt. Ráhangolódtam. És onnantól kezdve nincs megállás, elolvadok ha rám néz. Bármire képes vagyok, ha róla van szó.  

Ajánlom minden kedves Nőtársamnak A legszebb dolog című filmet. ;-) Bár én láttam szülés előtt két évvel is, de nem hittem el. Most újra megnéztem, és szerintem minden szava igaz. 

Közeleg a nagy nap. Babaruhák kimosva, kivasalva, katonás sorban várják leendő kis gazdájukat. A babaszobában az utolsó simítások zajlanak: függöny felrakás, baldachin felszerelés. Az én szívem meg egyre jobban lüktet. Szinte minden éjszaka a szülésről álmodok. Nyugodt és magabiztos, majd félelemmel teli és bizonytalan napok váltogatják egymást. Nehéz felkészülni egy olyan élményre, amiről különféle legendák keringenek. Ugyanis ahány nő, annyiféle vélemény. Valakinek könnyű volt és csodálatos, valakinek fájdalmas és megalázó, a maradék meg nem beszél róla. A puding próbája az evés - ez most hatványozottan igaz. Hiába nézek meg "oktatófilmeket", hiába hallgatom a barátnők beszámolóit, a szülésről csak azután fogok bármit is tudni, ha már átéltem. És ez ijesztő. Aztán ott van az utána következő időszak: amikor állítólag minden fájdalom törlődik, hiszen helyette elönt majd az anyai szeretet, és hirtelen képes leszek a testem regenerálódásának viszontagságai közepette is folyamatosan szolgálni a gyermekemet. Olyan misztikus ez az egész. Már alig várom, hogy megoszthassam az én pozitív történetemet is. ;-)

Múlni nem akaró késztetést éreztem, hogy sablont váltsak. Remélem jó lesz mindenkinek. :-)

Ki gondolná, hogy ez alatt a szép cím alatt egy anyós-szapuló poszt rejtőzik? Pedig de. :-)

Pár hónappal ezelőtt biztos voltam benne, hogy kislányt hordok a szívem alatt. Anyai megérzésnek tekintettem, ráadásul évekkel korábban jósnők és asztrológusok is megmondták, hogy nekem bizony lányaim lesznek. Az ismerőseim ezen információ hiányában is folyamatosan lerohantak, hogy ők biztosak benne, hogy nekem lányom lesz. Már láttam magam előtt a rózsaszín ruhácskákat, a hajfésülést, a cuki kis copfocskákat. Na ilyenkor történik az, hogy az orvosnál közlik, hogy GRATULÁLUNK FIÚÚÚÚ!!! :-)) Bizony, fiam lesz. És ahogy elkezdtem kutakodni magamban, hogy miért zavar ez engem annyira, rájöttem, hogy természetesen nem az én csöppségemmel, hanem csupán az újdonsült szerepemmel van a bajom: én nem akarok "fiús anya" lenni. 

A fiús anyák szerintem furcsák (tisztelet a kivételnek). Pedig meglehetősen szerencsés voltam anyósok terén eddigi életem során, hiszen kivétel nélkül szerettek, örültek nekem. De én valahogy sosem tudtam őket elfogadni. Mert idegesített az a furcsa ragaszkodás a fiuk irányába. Bizonyos időközönként jelenetek, sértődés, olyanfajta hisztik, amik egy férfi-nő kapcsolatban előfordulhatnak, de szerintem nem egy anya-fia kapcsolatba valók. Ráadásul vannak barátnőim, akiknek nemrég született kisfiuk, és most azt mondják: ez annyira más, ez SZERELEM. Ők szerelmesek a fiukba, és már most nem tudják elképzelni, hogy egyszer majd jön egy barátnő... Én ezt így kívülről nézve betegesnek találom, és csak reménykedni tudok, hogy szülés után nem fog elborulni az elmém. Mert bár sok nehéz élményem van a saját szüleimmel kapcsolatban, de azt kifejezetten köszönöm nekik, hogy időben el tudtak engedni, nem rendeztek féltékenységi meg egyéb jeleneteket, és nem tapadnak bogáncsként a mindennapjaimra. Ahogyan ők is, úgy én is élem a felnőtt életemet, ahol egészséges közelségben ápoljuk a kapcsolatunkat. Naivan azt gondolom, ezt egy fiúgyermekkel is meg lehet valósítani. 

Annak ellenére, hogy ezt tisztáztam magamban, az anyósommal szemben elkezdett nőni bennem egyfajta ellenszenv. Bűntudatom van miatta, de bármit csinál, nekem az nem jó. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy miközben bennem elkezdett nőni az anyatigris ("majd én azt tudom, mi a jó az ÉN gyerekemnek"), addig ő igazi kattant nagymamává alakult. Tudjátok, aki már a terhesség harmadik hónapjában homokozó szettet vásárol, hetente hívogat, hogy "na hogy van az én kisuuuunooookáááám?!", a polcán képkeretben áll a megtermékenyített petesejtem, és mivel az érintés a szeretetnyelve, egyfolytában a pocakomat akarja simogatni, tapogatni stb. Nos nekem NEM az érintés a szeretetnyelvem, ami miatt menekülök ezekből a kellemetlen szituációkból. Mindig szoktam szólni az ismerőseimnek, ha találkozunk, hogy "na most épp mocorog, akarod megfogni?:)". De nem szeretem a "hívatlan" simogatókat. Számomra ez nagyon intim dolog, amit Férjjel osztok meg. Ugyanígy probléma az első babalátogatás megszervezése. Az én kérésem az, hogy a kórházba ne jöjjön be senki, majd ha hazamentünk. Ezzel a kérésemmel ismét nem tud mit kezdeni, hiszen ő már egy naposan FOGNI akarja az unokáját. Kezd nagyon dühíteni, hogy úgy kezelnek, mintha csak egy kényeskedő, önző, két lábon járó inkubátor lennék, akinek nem lehetnek érzései/kérései, hiszen mindenkire tekintettel kell lennie. De rám ki van tekintettel?