A kedélyállapotom mostanában meglehetősen romló tendenciát mutat. Mondhatni kezdem magam úgy érezni, mint Elizabeth Gilbert az Ízek, imák, szerelmek c. történet legelején. Hat és fél év párkapcsolat, három év házasság, két év lakástulajdonosság és közel egy év babázás után hétről hétre azon kapom magam, hogy egyre gyakrabban számomra egyelőre ismeretlen okokból bőgök a fürdőszoba padlóján. Vagyis Elizabeth bőgött a fürdőszoba padlóján azt hiszem, a mi kis panelfürdőnk annyira nem alkalmas erre a célra. De azért én is tudok teátrálisan kiborulni a konyhában, vagy a vécén ülve, vagy csupán a nappali szőnyegén elfekve. Eleinte csak a gyermek alvásidejében, aztán már akkor is ha ébren van, és ami a legszörnyűbb, hogy újabban éjszaka is. Mondjuk a drága gyermek gondoskodik a kellő számú éjszakai ébredésről, de míg eddig könnyen visszaaludtam a szoptatások közben vagy után, mostanában ez nehezen megy, és kattog az agyam. Ami az anyaság fizikai oldalát illeti, teljesen kimerültem. Egész nap csak adok, adok és adok, és az az állítólagos mágikus mindent feledtető mosoly, amit cserébe kapok, hát valljuk be őszintén, 10 hónap után már nem ér fel egy energiaturmixszal. A párkapcsolatunk is sínylődik szegény, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, hogy a gyerekvállalást követő egy évben még a legstabilabb kapcsolat is válságba kerülhet. Nálunk került is. A korábban is meglévő problémák teljesen felerősödtek. Régről elfeledett önismereti témák jöttek elő újra anyaként: például kiállni magamért, felvállalni konfliktusokat (általában nevelési kérdésekben nagyszülőkkel szemben). Az az igazság, hogy KAPNI szeretnék egy kicsit én is. Mondjuk a férjemtől. Egy szál virágot, vagy egy kávézást hétvégén, vagy... és itt most rengeteg programot fel tudnék sorolni, ami egy ilyen kicsi babával is kivitelezhető. De a férjem rémes szervező, és még rosszabb ajándékozó, ráadásul jelenleg ő is hullafáradt dolgozóférj-itthonmindenbensegítőapa. Ezt a tulajdonságát egyszer már elfogadtam (azt hiszem:-). De most valahogy nem tudom elfogadni. Az én szeretetnyelvem is átalakult az évek során, mára már az ajándékozás lett az. Azt a tanácsot kaptam a "boldogságbennünkvan" okosság nyomán, hogy ne keserítsem az életem azzal, hogy őrá várok, hanem ami boldoggá tenne, azt szervezzem meg magunknak / vegyem meg magamnak. Tényleg ilyen egyszerű és egyben sekélyes lenne az élet?