Hűséges Olvasóim! ;-) Jelentem 2013.12.11-én megszületett a kisfiam, Zigi. (Természetesen már nickneve is van, még nemtelen magzat korából maradt rá.:)

Többször nekifutottam eme poszt megírásának. Magamhoz híven megint a negatívumok ecsetelésével, meg a sírás-rívással kezdtem. De aztán aludtam rá egyet, meg belenéztem azokba a kicsi gomb szemekbe, és átgondoltam a dolgokat. Megosztom egy kicsit a saját tapasztalataimat, ami persze nem általánosítható, csak az én megélésem...

Ez az egész terhesség-szülés-anyaság dolog engem leginkább egy igazi hullámvasútra emlékeztet. Felülsz rá, aztán nincs megállás. Bizonyos pillanatokban majd' meghalsz a félelemtől, máskor meg majd' kicsordulsz a boldogságtól. Az érzelmek mintha folyamatosan két végpont között ingadoznának. Hiszen fantasztikus érzés, hogy növekszik egy új élet a pocakomban, de közben a pokolba kívánom az összes nyavalyát (hányinger, derékfájás, vizesedés, plusz húsz kiló cipelése). A szülés pedig fáj. Annyira fáj, hogy szinte nem vagy tudatodnál. Miközben a kitolásnál addig ismeretlen fájdalmak közepette szinte cafatokra szakadok, repedek, hullok, megsemmisülök odalent, és mindenhol csak a vér, meg a bíztató szavak, hogy mindjárt vége, közben arra gondolok, hogy milyen isteni csoda ez, hogy képes vagyok erre, és nem halok bele. Sőt! Két hét után már szinte tökéletesen üldögélek a lassacskán homályba vésző emlékeimmel. És mikor magamhoz ölelhetem Őt, valami nyugtató melegség jár át. Nem szerelem ez, hanem egy mély összetartozás érzése. Hogy mi egyek voltunk kilenc hónapig, és ezt nem felejtjük el soha. S hogy Ő nálam lel nyugalomra ezután is a zajos külvilág elől, s bevallom, én is sokszor őnála. De az első két hétben mégsem volt ez mindig ilyen kerek. Szoptatás úgy is, hogy még nincs tej. Vérző, sebes mellbimbók. Hányszor fel akartam adni, te jó ég!? Patakokban folytak a könnyeim a kórházban. De aztán mégsem adtam fel. Hányszor nem értettem, hogy miért sír, rajtam meg a pánik lett úrrá. Aztán hazahoztuk, de most mit kezdjünk vele? Tényleg szülők lettünk? És most már tényleg nem alhatok végig egy éjszakát sem? Veszekedés még a világ legtürelmesebb férjével is. Mi lesz a testemmel? A méhszájjal, hüvellyel, gáttal, amit jóformán csak a kórházi takarítónő nem látott/vizsgált még...

Az első két hét őrület, amikor vered a fejed falba, hogy miért nem mondta ezt soha senki, hogy ilyen nehéz. Feladnád, visszavinnéd, visszaadnád. Azon tanakodsz, vajon a fészbúkon mosolygó anyatársak képei mögött is meghúzódnak ezek az érzések? Ők is átéltek hasonlót? Vagy csak én vagyok ilyen béna antianya? És akkor ott abban a két hétben iszonyú rossz érzés, hogy ezt nem mered senkitől megkérdezni, nem tudod senkivel megosztani, csak küzdesz a saját démonjaiddal. De aztán beköszönt a tavasz...

Egyszercsak megértettem őt. Ráhangolódtam. És onnantól kezdve nincs megállás, elolvadok ha rám néz. Bármire képes vagyok, ha róla van szó.  

Ajánlom minden kedves Nőtársamnak A legszebb dolog című filmet. ;-) Bár én láttam szülés előtt két évvel is, de nem hittem el. Most újra megnéztem, és szerintem minden szava igaz.