Miután felocsúdtam az önsajnálatból, miszerint mennyire rossz nekem, hogy a hőn áhított önmegvalósítás előtt/helyett estem teherbe, valahogy mégis megbékéltem a helyzetemmel. Továbbra is zavart minimálisan ez a bizonytalanság, hogy vajon mivel fogom egyszer újra keresni a kenyeremet, de emellett elkezdtem élvezni az otthon létet. A sok éves pénzkeresős, logikusan gondolkozó ént félig-meddig tudatosan próbáltam háttérbe szorítani, és helyette a „jobbagyféltekés” női oldalamat erősíteni. Fogalmam sem volt mi történik, egyszercsak belefeledkeztem a napjaimba. Aztán valami furcsa véletlen folytán egy barátnőmön keresztül megtalált engem egy munka. Elvállaltam egy egy hónapig tartó nagyon egyszerű (értsd: diákmunka) projektmunkát egy multinál. Igazából én nem kerestem, nem vágytam rá, viszont jól fizet, és felmérve a gyerekszobával kapcsolatos terveimet, zsigerileg késztetést éreztem, hogy anyagilag is hozzájáruljak ehhez a projekthez. A felvételi procedúra mindhárom körén (a nagy pocakkal együtt) átmentem, és izgatottan vártam, hogy újra egy kicsit a társadalmi megbecsültség égboltján tündökölhessek. Elárulom, hogy már az első nap végén megbántam. Olyan szintű szenvedés tört rám, hogy már hazafelé a metrón sírni tudtam volna. Nem fizikailag megterhelő vagy ilyesmi, hiszen nem soron dolgozok (és ezért akár hálás is lehetnék a sorsomnak), hanem a felismerés húzott le lelkileg teljesen. Régen nekem is ez volt a természetes: dolgozni egyenlő bemenni egy irodába, ott ülni a gép előtt kilenc órát, majd hazamenni. A helyzet szerintem kiábrándító. Reggel elindul a tömeg. Emberek tapossák egymást teljes közönyben. Annyira sztenderd az egymásra nem figyelés, hogy rendszeresen több kismama társammal együtt állunk a tömegközlekedési eszközön, és csak reménykedünk, hogy ne essünk el egy durvább fékezésnél. Becsattogok az irodaházba, ahol közel ezren dolgozunk, az én szintemen körülbelül százan szívunk egy „levegőt”. Mindenki leül a gépe elé, és mint a droidok tesszük a dolgunkat. Szoktam figyelni az arcokat körülöttem. Ettől az emberek fele baromi lehangolt, a másik fele meg nagyon fontosnak érzi magát, hiszen idegen szavakat használhat, amit csak ő ért, így ő valaminek az expertje, taníthatja be a többieket is mindenféle jóra. Nem vártam el különleges bánásmódot, hiszen tényleg csak egy hónapra ugrottam be segíteni, de az első munkanapomon az onboarding után öt perccel már dolgoztam. A kollégáimnak eszébe nem jutott megmutatni, hol van a konyha, vagy a mosdó, vagy elmondani, mik itt a szokások. Délutánra azt hittem, leesik a fejem, mert az iroda légkondicionált, ablakot nyitni nem szokás. Lehetne egyébként (a Váci úti szmogot szívni), de rajtam kívül a másik 99 embernek nincs igénye rá. Az itt dolgozók étkezési kultúrája is elszomorít. Természetesen senki nem főz, hiszen nincs idő rá, meg miért is lenne ilyen hülyeségre. Helyette konditerembe, fodrászhoz meg shoppingolni járnak ebédidőben, majd a plázában vásárolt ételt a monitor előtt kebelezik be. Rosszabb napokon a nem szellőztetett, száz fős helyiségben kellemesen kering a curry, a káposzta meg hasonló finomságok szaga. Két hete dolgozom itt, de azt hiszem, újra stresszevő lettem. Folyamatosan szükségem van valamire, amit rágcsálhatok itt a monitor előtt, és úgy veszem észre, a többieknek is. Többen küzdenek súlyproblémákkal, és valószínűleg még nem tudják, miért. Az irodai dolgozók annyira felsőbbrendűek, hogy nekik már mosogatni sem kell. Egy külön embert foglalkoztatnak azért, hogy naponta többször körbemegy és elmosogat utánunk. Hát lehet, hogy szélsőséges vagyok, de nekem ez szinte modern kori rabszolgatartás.

Egyik nap a kollégáim arról beszélgettek teljes belenyugvással, hogy ők mennyire nem kreatívak, semmilyen tehetségük nincs különböző kézzel végzett tevékenységekhez. Ötből öten állították. És akkor valahogy bekattant valami. Basszus, én is ilyen voltam. És nagyon büszke lettem magamra, amikor visszagondoltam az elmúlt fél évemre. Sikerült végre elmélyednem a jógában, megtanultam varrni, már több kismama ruhát is csináltam magamnak, apró ötletekkel átrendeztem a fél lakást, dekorációt készítettem, bútort újítottunk fel Férjjel közösen. Beszélgethettem jókedvűen emberekkel (nem kellett az órámat lesnem), kimehettem a szabad levegőre kedvem szerint. Kétnaponta főztem, és átéltem a saját magam által készített étel elfogyasztásának örömét. És sokszor nagyon fárasztó volt, és azt hittem, visszavágyok egy légkondis irodába. De már tudom, hogy soha többé nem akarok ilyen helyen dolgozni. Lehet, hogy fogok, hiszen a kényszer bármikor úgy hozhatja. De végre megtapasztaltam az alkotás és a szabadság gerinc- és vállfájdalmaktól mentes örömét, és nem akarom elengedni.