Áprilisban tudtam meg, hogy babát várok. Ha hihetek abban, hogy a gyermek lelke választ minket, akkor a mi gyerekünk már hónapok óta (kissé türelmetlenül:) csücsült egy felhőn, és arra gondolt, "jajj mit bénáztok már, döntsetek végre". Ugyanis én átlagosan kéthetente gondoltam meg magam, hogy most vajon ez a legmegfelelőbb időpont vagy sem. Aztán egyszer véletlenül zöld utat kapott ez a kis lélek, és ő egyből jött. Szóval szerencsésnek mondhatom magunkat, mert a teherbe esést nem előzte meg hosszú hónapok reménytelennek tűnő várakozása.

Nos a felhőtlen öröm is körülbelül annyi ideig tartott, mint ez az előző bekezdés. Mikor korábban a terhességemre gondoltam, mindig úgy láttam magamat, mint aki nem fél, nem parázik, annyira természetes, hogy már-már otthon szül egy bábaasszony és egy kedves dúla társaságában. Sajnos (vagy nem) a valóság ettől távol áll. Az első pozitív tesztek, és Férjjel való közös örömködés után beindultak a hormonok. Beköltözött az életembe az aggódás, mint olyan. Akkor most mit ehetek, és mit nem? Mit sportolhatok és mikor és meddig és hogyan? Ha ezt meg ezt érzem, az vajon normális? Úristen, esik az eső, rajtam meg szandál van, fel fogok fázni?! Szedjek terhesvitamint vagy sem? Már megint fáradt vagyok. Ha nem eszek rögtön, elhányom magam. Nőgyógyászt kellene választani. Vele együtt tulajdonképpen kórházat is. Mennyibe fog ez nekünk kerülni? Hogyan rendezzük be a babaszobát? Mennyibe fog ez nekünk kerülni? Ugye egészséges lesz? Mikor mondjuk el a családnak/ismerősöknek? Ugye mindent megteszek azért, hogy egészséges legyen?! Jó szülők leszünk? Ugye nem fogok elhízni?

Ezer és egy kérdés merül fel ilyenkor az emberben, amelyekre a választ először fórumokról próbálja beszerezni. Aztán hamar rájön, hogy ez egy hülyeség volt. Ugyanis az összes olyan nő, aki 1. elvetélt 2. bármilyen egyéb negatív élménye van a várandóssággal és/vagy szüléssel kapcsolatban, az ott kísért a fórumokon, és riogatja a nőtársait. Aztán jönnek a barátnők, ismerősök. Ez meglepő tapasztalás, hiszen még annak is van véleménye a témában, aki még nem is szült. Mindenki ontja magából a jobbnál jobb kéretlen tanácsokat, akinek meg számítana a véleménye, az nem akar beszélni róla, vagy nem emlékszik. Végül szívesen megszabadulnának feleslegesen felhalmozott babaholmijaiktól, ezért már az elején biztosítanak róla, hogy rájuk számíthatsz, ha kell egy-két babaruha, vagy mérleg, vagy mittudoménmilyen aparát. Végre eljutsz az orvoshoz, aki megállapítja a terhességet, majd a férjedet is behívják, hogy megtudja, milyen is az nőgyógyászati vizsgáló, no meg a hüvelyi ultrahang. Ekkor rájössz, hogy az orvos se lesz a legnagyobb barinőd, akinek a hülye kérdéseidet vörösödés nélkül mernéd feltenni. Mire találkozol a védőnővel, már tudod, hogy csak magadban és a megérzéseidben bízhatsz, és leszarod mindenkinek a véleményét. Viszont a védőnő a legjobb barinőd akar lenni (legalábbis az enyém), és ő a mindentudás birtokában várja a kérdéseidet. De te igazából nem vagy kíváncsi a véleményére. Kérdések hiányában a fő feladata, hogy csesztessen a súlyod miatt. Mert ugye van egy orvosilag előírt optimális intervallum, és ha te ebbe nem férsz bele, akkor téged máglyán égetnek el, mert soha nem fogsz tudni attól a plusz három kilótól megszabadulni. És majd okolhatod magadat, mert a védőnő anno megmondta, hogy vacsorára már csak salátát egyél sovány húsokkal.

Az első három hónapban megharcoltam a magamét, eljött hát a várva várt második trimeszter, ami állítólag a legszebb, mert már nem hánysz, de még nem vizesedsz. Csak azt nem említik sehol, hogy elkezd fájni a derekad, mert a csontok is rendeződnek egy kicsit, hogy több helye legyen a babának. Nekem most épp ez keseríti meg a mindennapjaimat, pedig kismama jógával próbálok enyhíteni a fájdalmaimon.

Hát így vagyunk mink most. A valóság kellemetlen oldalát is megtapasztalva, de nagyon várom a kis Cukit, tervezgetem a babaszobát, és örömmel fogadom az egyre gyakoribb mosolygó pillantásokat a metrón. :-)