Szerintem nem én vagyok az egyetlen, aki észrevettem, hogy napjainkban gondok vannak a nagyszülői szereppel. Én annak idején azt kaptam a szüleimtől útravalónak, hogy egy jobb élet reményében hagyjam el a szülővárosomat, és tanuljak/dolgozzak a fővárosban, mert "ott vannak a lehetőségek". Extrém anyagi gondjaim valóban nem voltak soha, és munkát is gyorsan lehetett találni, amikor kellett. De bevallom, hiányzik a szülővárosom. Hiányoznak a gyökereim. A kisváros, ahol tudom, mi hol van, és ki kicsoda, és minden második ember rám köszön az utcán. A férjemet nem küldték, ő önszántából jött, de ugyanezekkel a motivációkkal. Eddig egész jó életünk volt itt Férjjel, de mióta gyerekünk van, nagyon fárasztó a budapesti lét. A nagyszülők ugyanis távol vannak. Minden hétvégén szinte sírnak a telefonban, hogy mennyire hiányoznak nekik az unokák, mi pedig sírunk egymásnak, hogy mennyire kimerültek vagyunk, és nincs senki, akinek legalább csak 2 órácskára lepasszolhatnánk Zigit. Nem is szórakozni szeretnénk, csak mondjuk orvoshoz menni, vagy esetleg kozmetikushoz, hogy ne legyek legalább két hétig az idei évben jeti szőrös. A másik problémakör, hogy ők még bőszen aktív korúak, dolgoznak. Tehát ha itt is lennének, nem lehetne őket SOS riasztani. Vagyis a nagyikból is csak a rossz rész jut nekünk, ami a következő: havonta egy teljes hétvégén próbálják bepótolni az elvesztegetett időt. Megérkeznek, letarolnak, átgázolnak mindenkin, és (nem túlzok) elrabolják a gyerekemet. Amellett, hogy én etetőgéppé minősülök, mert ők hozzák-viszik, pelenkázzák, büfiztetik, játszanak vele, ringatják, tolják a babakocsiban stb., még az észt is osztják a régi jó dolgokról. Az először elvált, aztán megözvegyült anyósom, aki kifejezetten "Szerelmem"-nek hívja a fiamat, kijelentette, hogy ő csak egyedül viszi el babakocsizni, mert akkor úgy érezheti, hogy "csak az övé". Hát pedig nem csak az övé! Sőt egyáltalán nem az övé. Viszont ezt elég nehéz elmagyarázni egy nagymamának, akinek egyetlen életcélja az elkövetkezendő 30 évre, hogy nagymama legyen. Aztán elmennek, és a gyerek teljesen be van kattanva egy hétig. Nyűgös, nem alszik, mert annyira túl volt ingerelve a hétvégén. 

Az utópisztikus elképzelés a többgenerációs együttélés lenne. De sajnos ebben az életemben, ezzel a rokonsággal, köszönöm, nem kérek belőle.