Az összes fellelhető asztrológusom :) szerint a türelmet kellene leginkább gyakorolnom ebben az életben. Ezt az erényemet trenírozta a freeblog is az elmúlt hónapokban. Többször visszafordíthatatlanul rám tört az alkotás vágya, de hiába, technikailag kivitelezhetetlen volt a posztolás. Hát többek között ezért vagyok most itt. Meg azért, hogy a türelemről írjak. Elég nehéz téma ez egy olyan ember számára, aki körülbelül hat hónapja nem dolgozik, az ismerősei pedig előszeretettel viccelődnek a nehézségein. Hiába próbálom "elmagyarázni" az érzéseimet (már a szóhasználat is szörnyű: miért kellene érzéseket magyarázkodással túlbeszélni?!), az emberek nem értenek engem. A hatalmas meg nem értettségem közepette persze mindig elfelejtem, hogy az életemet egyedül nekem kell megértenem, és semmi szükség mások látszólagos elfogadására ácsingózni. De mindig ez van: más az eszemmel TUDNI és más mélyről jövően ÉREZNI valamit.

A tervem januárban az volt, hogy "nincs tervem". A férjemen kívül másnak ezt elmondani sem mertem, ezért igazán frappáns kis tervnek tűnő álterveket meséltem mindenkinek. Mert az embereket ez megnyugtatja. Hogy látják, neked van egy terved. Szerintem először fel kell állítani a célt, aztán jöhet annak a megtervezése, hogyan érem el a kitűzött célomat. De a tanítás után eléggé céltalan lettem. Mindig ezt akartam, kétség sem fért hozzá. Soha nem kételkedtem benne. Aztán mégis feladtam. Nem tudok hirtelen egyetlen hét vagy hónap alatt új dolgok iránt rajongani. A szokásos "visszamegyek dolgozni egy multihoz mert kell a pénz" típusú B tervektől pedig hányingerem lett. Nem adhatom be ismét a derekamat, nem választhatom megint a könnyebb utat. SZERETNI akarom a munkámat. Olyan nagy kérés ez az univerzumtól???

Néhány hónap önmarcangolás után rájöttem, hogy itt már megint a türelemről van szó. Megint elébe akarok menni a dolgoknak, mert nem bírom kivárni, amíg jön egy újabb jel (vagy valami hasonló), hogy merre tovább. Meglepődtem magamon, mennyire nehezen fogadtam el, hogy egy kicsit változtatni kell az életminőségünkön. Ennek először csak anyagi okai voltak, aztán Férjjel rájöttünk, mennyivel több minőségi időt töltünk végre együtt, ahelyett hogy lennénk valahol valakikkel. Felszabadító érzés volt kilépni a fogyasztói társadalom szorításából, és látni magunkat kívülről, eddig mennyire fölöslegesen szórtuk a pénzt. Most már tudom, ez a fél év nem is értem, hanem értünk volt. Pedig korábban is boldog voltam, de valahogy észre sem vettem, hogy mégsem teljesen. Szóval ha megkérdezik, mit csináltam az elmúlt hat hónapban, a legőszintébb válaszom ez: öt év után újra megtanultam szeretni a férjemet, és ez valami csodálatos érzés. Azt hiszem, nem is kívánhattam volna többet, mint ilyen légkörben várni első gyermekünket, aki úgy tűnik, karácsonykor érkezik hozzánk, és elég rendesen számít a türelmünkre. :-)