"Úúúgy sugárzol!" - hangzik el ez a mondat viszonylag gyakran az ismerőseim szájából, amikor találkozunk. Először azt hittem, hogy ez a sablon duma kismamákkal való találkozás esetére, mint mondjuk rég nem látott ismerősöknél az időjárás vagy ilyesmi. Aztán rájöttem, hogy valószínűleg a hormonok (no meg a bennem növekedő isteni csoda:) teszik, hogy mindenki szépnek lát. Ha leültem komolyabban beszélgetni egy barátnőmmel, hogy végre őszintén megoszthassam valakivel, mennyire nehéz időszak nekem ez a várandósság, és milyen nyűgjeim vannak folyamatosan, és mennyire nem érzem jól magam a bőrömben, akkor valahogy senki nem akarta ezeket meghallani. Egyfolytában vitatkoztak velem, hogy "de annyira nem látszik", "de annyira jól nézel ki", "de szerintem tök jól viseled". Mire én próbáltam mondani, hogy "de nem". Na mindegy, valószínűleg náluk is ösztönös ez, hiszen még babavárás előtt állnak, nem akarják a negatív információt befogadni, bizonyára én is így voltam ezzel. Most meg úgy érzem magam, mint a Várandósok című film Wendy-je. 

Vagyis csak éreztem - múlt időben. Ugyanis beköszöntött a harmadik trimeszter. Állítólag ez a legrosszabb időszak, de nálam ez is fordítva történik. Eddig szenvedtem, azonban mostanában sokkal energikusabbnak érzem magam, mint az előző hónapokban. A negyven fokban izzadás helyett végre újra kapok levegőt, és jól esik sétálni ebben a kellemes őszi időben. Másrészt szerintem az állandó aggódást felváltotta a várakozás. Elkezdődött a babaszoba berendezése, babaruha vásárlás, ami napról napra közelebb hozza számomra a felismerést, hogy bizony nemsokára már hárman leszünk, és én anya leszek. De tényleg. 

Mások tanácsainak nem megfogadása miatt azonban továbbra is bűntudatom van. Nem bújom a gyereknevelésről szóló könyveket, nem aggódom azon, hogy a gyermek majd a szülőszobán csendbe és lesötétített szobába érkezzen, nem járok eleget jógázni, nem kérem meg a férjemet, hogy kenegesse olajjal a gátamat (bocsi, de fújj), nem végzem el az orgazmikus szülés tanfolyamot, nem fizetek külön szoptatási tanácsadónak. Azt hiszem, a szükséges információkat megszereztem, elméletben tudom, hogy mi fog történni velem, a többit pedig az ösztöneimre szeretném bízni. Hiszen nőként képes vagyok kihordani, majd megszülni egy gyermeket, táplálni, szeretni és nevelni őt. Az időközben adódó kérdéseimet pedig azt hiszem, mindig lesz kinek feltenni.

Miután felocsúdtam az önsajnálatból, miszerint mennyire rossz nekem, hogy a hőn áhított önmegvalósítás előtt/helyett estem teherbe, valahogy mégis megbékéltem a helyzetemmel. Továbbra is zavart minimálisan ez a bizonytalanság, hogy vajon mivel fogom egyszer újra keresni a kenyeremet, de emellett elkezdtem élvezni az otthon létet. A sok éves pénzkeresős, logikusan gondolkozó ént félig-meddig tudatosan próbáltam háttérbe szorítani, és helyette a „jobbagyféltekés” női oldalamat erősíteni. Fogalmam sem volt mi történik, egyszercsak belefeledkeztem a napjaimba. Aztán valami furcsa véletlen folytán egy barátnőmön keresztül megtalált engem egy munka. Elvállaltam egy egy hónapig tartó nagyon egyszerű (értsd: diákmunka) projektmunkát egy multinál. Igazából én nem kerestem, nem vágytam rá, viszont jól fizet, és felmérve a gyerekszobával kapcsolatos terveimet, zsigerileg késztetést éreztem, hogy anyagilag is hozzájáruljak ehhez a projekthez. A felvételi procedúra mindhárom körén (a nagy pocakkal együtt) átmentem, és izgatottan vártam, hogy újra egy kicsit a társadalmi megbecsültség égboltján tündökölhessek. Elárulom, hogy már az első nap végén megbántam. Olyan szintű szenvedés tört rám, hogy már hazafelé a metrón sírni tudtam volna. Nem fizikailag megterhelő vagy ilyesmi, hiszen nem soron dolgozok (és ezért akár hálás is lehetnék a sorsomnak), hanem a felismerés húzott le lelkileg teljesen. Régen nekem is ez volt a természetes: dolgozni egyenlő bemenni egy irodába, ott ülni a gép előtt kilenc órát, majd hazamenni. A helyzet szerintem kiábrándító. Reggel elindul a tömeg. Emberek tapossák egymást teljes közönyben. Annyira sztenderd az egymásra nem figyelés, hogy rendszeresen több kismama társammal együtt állunk a tömegközlekedési eszközön, és csak reménykedünk, hogy ne essünk el egy durvább fékezésnél. Becsattogok az irodaházba, ahol közel ezren dolgozunk, az én szintemen körülbelül százan szívunk egy „levegőt”. Mindenki leül a gépe elé, és mint a droidok tesszük a dolgunkat. Szoktam figyelni az arcokat körülöttem. Ettől az emberek fele baromi lehangolt, a másik fele meg nagyon fontosnak érzi magát, hiszen idegen szavakat használhat, amit csak ő ért, így ő valaminek az expertje, taníthatja be a többieket is mindenféle jóra. Nem vártam el különleges bánásmódot, hiszen tényleg csak egy hónapra ugrottam be segíteni, de az első munkanapomon az onboarding után öt perccel már dolgoztam. A kollégáimnak eszébe nem jutott megmutatni, hol van a konyha, vagy a mosdó, vagy elmondani, mik itt a szokások. Délutánra azt hittem, leesik a fejem, mert az iroda légkondicionált, ablakot nyitni nem szokás. Lehetne egyébként (a Váci úti szmogot szívni), de rajtam kívül a másik 99 embernek nincs igénye rá. Az itt dolgozók étkezési kultúrája is elszomorít. Természetesen senki nem főz, hiszen nincs idő rá, meg miért is lenne ilyen hülyeségre. Helyette konditerembe, fodrászhoz meg shoppingolni járnak ebédidőben, majd a plázában vásárolt ételt a monitor előtt kebelezik be. Rosszabb napokon a nem szellőztetett, száz fős helyiségben kellemesen kering a curry, a káposzta meg hasonló finomságok szaga. Két hete dolgozom itt, de azt hiszem, újra stresszevő lettem. Folyamatosan szükségem van valamire, amit rágcsálhatok itt a monitor előtt, és úgy veszem észre, a többieknek is. Többen küzdenek súlyproblémákkal, és valószínűleg még nem tudják, miért. Az irodai dolgozók annyira felsőbbrendűek, hogy nekik már mosogatni sem kell. Egy külön embert foglalkoztatnak azért, hogy naponta többször körbemegy és elmosogat utánunk. Hát lehet, hogy szélsőséges vagyok, de nekem ez szinte modern kori rabszolgatartás.

Egyik nap a kollégáim arról beszélgettek teljes belenyugvással, hogy ők mennyire nem kreatívak, semmilyen tehetségük nincs különböző kézzel végzett tevékenységekhez. Ötből öten állították. És akkor valahogy bekattant valami. Basszus, én is ilyen voltam. És nagyon büszke lettem magamra, amikor visszagondoltam az elmúlt fél évemre. Sikerült végre elmélyednem a jógában, megtanultam varrni, már több kismama ruhát is csináltam magamnak, apró ötletekkel átrendeztem a fél lakást, dekorációt készítettem, bútort újítottunk fel Férjjel közösen. Beszélgethettem jókedvűen emberekkel (nem kellett az órámat lesnem), kimehettem a szabad levegőre kedvem szerint. Kétnaponta főztem, és átéltem a saját magam által készített étel elfogyasztásának örömét. És sokszor nagyon fárasztó volt, és azt hittem, visszavágyok egy légkondis irodába. De már tudom, hogy soha többé nem akarok ilyen helyen dolgozni. Lehet, hogy fogok, hiszen a kényszer bármikor úgy hozhatja. De végre megtapasztaltam az alkotás és a szabadság gerinc- és vállfájdalmaktól mentes örömét, és nem akarom elengedni.

Áprilisban tudtam meg, hogy babát várok. Ha hihetek abban, hogy a gyermek lelke választ minket, akkor a mi gyerekünk már hónapok óta (kissé türelmetlenül:) csücsült egy felhőn, és arra gondolt, "jajj mit bénáztok már, döntsetek végre". Ugyanis én átlagosan kéthetente gondoltam meg magam, hogy most vajon ez a legmegfelelőbb időpont vagy sem. Aztán egyszer véletlenül zöld utat kapott ez a kis lélek, és ő egyből jött. Szóval szerencsésnek mondhatom magunkat, mert a teherbe esést nem előzte meg hosszú hónapok reménytelennek tűnő várakozása.

Nos a felhőtlen öröm is körülbelül annyi ideig tartott, mint ez az előző bekezdés. Mikor korábban a terhességemre gondoltam, mindig úgy láttam magamat, mint aki nem fél, nem parázik, annyira természetes, hogy már-már otthon szül egy bábaasszony és egy kedves dúla társaságában. Sajnos (vagy nem) a valóság ettől távol áll. Az első pozitív tesztek, és Férjjel való közös örömködés után beindultak a hormonok. Beköltözött az életembe az aggódás, mint olyan. Akkor most mit ehetek, és mit nem? Mit sportolhatok és mikor és meddig és hogyan? Ha ezt meg ezt érzem, az vajon normális? Úristen, esik az eső, rajtam meg szandál van, fel fogok fázni?! Szedjek terhesvitamint vagy sem? Már megint fáradt vagyok. Ha nem eszek rögtön, elhányom magam. Nőgyógyászt kellene választani. Vele együtt tulajdonképpen kórházat is. Mennyibe fog ez nekünk kerülni? Hogyan rendezzük be a babaszobát? Mennyibe fog ez nekünk kerülni? Ugye egészséges lesz? Mikor mondjuk el a családnak/ismerősöknek? Ugye mindent megteszek azért, hogy egészséges legyen?! Jó szülők leszünk? Ugye nem fogok elhízni?

Ezer és egy kérdés merül fel ilyenkor az emberben, amelyekre a választ először fórumokról próbálja beszerezni. Aztán hamar rájön, hogy ez egy hülyeség volt. Ugyanis az összes olyan nő, aki 1. elvetélt 2. bármilyen egyéb negatív élménye van a várandóssággal és/vagy szüléssel kapcsolatban, az ott kísért a fórumokon, és riogatja a nőtársait. Aztán jönnek a barátnők, ismerősök. Ez meglepő tapasztalás, hiszen még annak is van véleménye a témában, aki még nem is szült. Mindenki ontja magából a jobbnál jobb kéretlen tanácsokat, akinek meg számítana a véleménye, az nem akar beszélni róla, vagy nem emlékszik. Végül szívesen megszabadulnának feleslegesen felhalmozott babaholmijaiktól, ezért már az elején biztosítanak róla, hogy rájuk számíthatsz, ha kell egy-két babaruha, vagy mérleg, vagy mittudoménmilyen aparát. Végre eljutsz az orvoshoz, aki megállapítja a terhességet, majd a férjedet is behívják, hogy megtudja, milyen is az nőgyógyászati vizsgáló, no meg a hüvelyi ultrahang. Ekkor rájössz, hogy az orvos se lesz a legnagyobb barinőd, akinek a hülye kérdéseidet vörösödés nélkül mernéd feltenni. Mire találkozol a védőnővel, már tudod, hogy csak magadban és a megérzéseidben bízhatsz, és leszarod mindenkinek a véleményét. Viszont a védőnő a legjobb barinőd akar lenni (legalábbis az enyém), és ő a mindentudás birtokában várja a kérdéseidet. De te igazából nem vagy kíváncsi a véleményére. Kérdések hiányában a fő feladata, hogy csesztessen a súlyod miatt. Mert ugye van egy orvosilag előírt optimális intervallum, és ha te ebbe nem férsz bele, akkor téged máglyán égetnek el, mert soha nem fogsz tudni attól a plusz három kilótól megszabadulni. És majd okolhatod magadat, mert a védőnő anno megmondta, hogy vacsorára már csak salátát egyél sovány húsokkal.

Az első három hónapban megharcoltam a magamét, eljött hát a várva várt második trimeszter, ami állítólag a legszebb, mert már nem hánysz, de még nem vizesedsz. Csak azt nem említik sehol, hogy elkezd fájni a derekad, mert a csontok is rendeződnek egy kicsit, hogy több helye legyen a babának. Nekem most épp ez keseríti meg a mindennapjaimat, pedig kismama jógával próbálok enyhíteni a fájdalmaimon.

Hát így vagyunk mink most. A valóság kellemetlen oldalát is megtapasztalva, de nagyon várom a kis Cukit, tervezgetem a babaszobát, és örömmel fogadom az egyre gyakoribb mosolygó pillantásokat a metrón. :-)

Az összes fellelhető asztrológusom :) szerint a türelmet kellene leginkább gyakorolnom ebben az életben. Ezt az erényemet trenírozta a freeblog is az elmúlt hónapokban. Többször visszafordíthatatlanul rám tört az alkotás vágya, de hiába, technikailag kivitelezhetetlen volt a posztolás. Hát többek között ezért vagyok most itt. Meg azért, hogy a türelemről írjak. Elég nehéz téma ez egy olyan ember számára, aki körülbelül hat hónapja nem dolgozik, az ismerősei pedig előszeretettel viccelődnek a nehézségein. Hiába próbálom "elmagyarázni" az érzéseimet (már a szóhasználat is szörnyű: miért kellene érzéseket magyarázkodással túlbeszélni?!), az emberek nem értenek engem. A hatalmas meg nem értettségem közepette persze mindig elfelejtem, hogy az életemet egyedül nekem kell megértenem, és semmi szükség mások látszólagos elfogadására ácsingózni. De mindig ez van: más az eszemmel TUDNI és más mélyről jövően ÉREZNI valamit.

A tervem januárban az volt, hogy "nincs tervem". A férjemen kívül másnak ezt elmondani sem mertem, ezért igazán frappáns kis tervnek tűnő álterveket meséltem mindenkinek. Mert az embereket ez megnyugtatja. Hogy látják, neked van egy terved. Szerintem először fel kell állítani a célt, aztán jöhet annak a megtervezése, hogyan érem el a kitűzött célomat. De a tanítás után eléggé céltalan lettem. Mindig ezt akartam, kétség sem fért hozzá. Soha nem kételkedtem benne. Aztán mégis feladtam. Nem tudok hirtelen egyetlen hét vagy hónap alatt új dolgok iránt rajongani. A szokásos "visszamegyek dolgozni egy multihoz mert kell a pénz" típusú B tervektől pedig hányingerem lett. Nem adhatom be ismét a derekamat, nem választhatom megint a könnyebb utat. SZERETNI akarom a munkámat. Olyan nagy kérés ez az univerzumtól???

Néhány hónap önmarcangolás után rájöttem, hogy itt már megint a türelemről van szó. Megint elébe akarok menni a dolgoknak, mert nem bírom kivárni, amíg jön egy újabb jel (vagy valami hasonló), hogy merre tovább. Meglepődtem magamon, mennyire nehezen fogadtam el, hogy egy kicsit változtatni kell az életminőségünkön. Ennek először csak anyagi okai voltak, aztán Férjjel rájöttünk, mennyivel több minőségi időt töltünk végre együtt, ahelyett hogy lennénk valahol valakikkel. Felszabadító érzés volt kilépni a fogyasztói társadalom szorításából, és látni magunkat kívülről, eddig mennyire fölöslegesen szórtuk a pénzt. Most már tudom, ez a fél év nem is értem, hanem értünk volt. Pedig korábban is boldog voltam, de valahogy észre sem vettem, hogy mégsem teljesen. Szóval ha megkérdezik, mit csináltam az elmúlt hat hónapban, a legőszintébb válaszom ez: öt év után újra megtanultam szeretni a férjemet, és ez valami csodálatos érzés. Azt hiszem, nem is kívánhattam volna többet, mint ilyen légkörben várni első gyermekünket, aki úgy tűnik, karácsonykor érkezik hozzánk, és elég rendesen számít a türelmünkre. :-)