Ki gondolná, hogy ez alatt a szép cím alatt egy anyós-szapuló poszt rejtőzik? Pedig de. :-)
Pár hónappal ezelőtt biztos voltam benne, hogy kislányt hordok a szívem alatt. Anyai megérzésnek tekintettem, ráadásul évekkel korábban jósnők és asztrológusok is megmondták, hogy nekem bizony lányaim lesznek. Az ismerőseim ezen információ hiányában is folyamatosan lerohantak, hogy ők biztosak benne, hogy nekem lányom lesz. Már láttam magam előtt a rózsaszín ruhácskákat, a hajfésülést, a cuki kis copfocskákat. Na ilyenkor történik az, hogy az orvosnál közlik, hogy GRATULÁLUNK FIÚÚÚÚ!!! :-)) Bizony, fiam lesz. És ahogy elkezdtem kutakodni magamban, hogy miért zavar ez engem annyira, rájöttem, hogy természetesen nem az én csöppségemmel, hanem csupán az újdonsült szerepemmel van a bajom: én nem akarok "fiús anya" lenni.
A fiús anyák szerintem furcsák (tisztelet a kivételnek). Pedig meglehetősen szerencsés voltam anyósok terén eddigi életem során, hiszen kivétel nélkül szerettek, örültek nekem. De én valahogy sosem tudtam őket elfogadni. Mert idegesített az a furcsa ragaszkodás a fiuk irányába. Bizonyos időközönként jelenetek, sértődés, olyanfajta hisztik, amik egy férfi-nő kapcsolatban előfordulhatnak, de szerintem nem egy anya-fia kapcsolatba valók. Ráadásul vannak barátnőim, akiknek nemrég született kisfiuk, és most azt mondják: ez annyira más, ez SZERELEM. Ők szerelmesek a fiukba, és már most nem tudják elképzelni, hogy egyszer majd jön egy barátnő... Én ezt így kívülről nézve betegesnek találom, és csak reménykedni tudok, hogy szülés után nem fog elborulni az elmém. Mert bár sok nehéz élményem van a saját szüleimmel kapcsolatban, de azt kifejezetten köszönöm nekik, hogy időben el tudtak engedni, nem rendeztek féltékenységi meg egyéb jeleneteket, és nem tapadnak bogáncsként a mindennapjaimra. Ahogyan ők is, úgy én is élem a felnőtt életemet, ahol egészséges közelségben ápoljuk a kapcsolatunkat. Naivan azt gondolom, ezt egy fiúgyermekkel is meg lehet valósítani.
Annak ellenére, hogy ezt tisztáztam magamban, az anyósommal szemben elkezdett nőni bennem egyfajta ellenszenv. Bűntudatom van miatta, de bármit csinál, nekem az nem jó. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy miközben bennem elkezdett nőni az anyatigris ("majd én azt tudom, mi a jó az ÉN gyerekemnek"), addig ő igazi kattant nagymamává alakult. Tudjátok, aki már a terhesség harmadik hónapjában homokozó szettet vásárol, hetente hívogat, hogy "na hogy van az én kisuuuunooookáááám?!", a polcán képkeretben áll a megtermékenyített petesejtem, és mivel az érintés a szeretetnyelve, egyfolytában a pocakomat akarja simogatni, tapogatni stb. Nos nekem NEM az érintés a szeretetnyelvem, ami miatt menekülök ezekből a kellemetlen szituációkból. Mindig szoktam szólni az ismerőseimnek, ha találkozunk, hogy "na most épp mocorog, akarod megfogni?:)". De nem szeretem a "hívatlan" simogatókat. Számomra ez nagyon intim dolog, amit Férjjel osztok meg. Ugyanígy probléma az első babalátogatás megszervezése. Az én kérésem az, hogy a kórházba ne jöjjön be senki, majd ha hazamentünk. Ezzel a kérésemmel ismét nem tud mit kezdeni, hiszen ő már egy naposan FOGNI akarja az unokáját. Kezd nagyon dühíteni, hogy úgy kezelnek, mintha csak egy kényeskedő, önző, két lábon járó inkubátor lennék, akinek nem lehetnek érzései/kérései, hiszen mindenkire tekintettel kell lennie. De rám ki van tekintettel?
Utolsó kommentek